Hazai pálya
Szerencsések vagyunk. Szerencsések vagyunk, mert elég sokat tudunk hódolni Levivel közös szenvedélyünknek, a pergetőhorgászatnak. Szerencsések vagyunk, mert rengeteg szebbnél szebb vizet járunk be. Szerencsések vagyunk, mert olyan emberektől tudjuk ellesni az adott víz megfejtéséhez szükséges nüanszokat, akiknek ez a csuklójában van.
Nem is olyan régen éppen Mikivel szedtük a Tiszán a köveseket, de nagyon, aki ott olyan mély átéléssel és szeretettel beszélt az adott Tisza szakaszról, hogy nem volt kérdés, ez az ő szülővize. Számára egy másik víz sem fogható ehhez. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy nekem nincs ilyen mély kötődésem egy vízzel sem. Én ugyanúgy otthon érzem magam a Balatonon, mint a Dunán, a Tiszán, a Dráván és még sorolhatnám. Mondjuk azért az az igazi, ha folyik. Ha mégis ki kellene választani egy vizet, akkor azt mondanám, hogy nekünk a hazai pálya az a Duna Komárom-Esztergom megyei szakasza.
Ez az a víz, ahol négy évvel ezelőtt elindult a Levivel közös vadvízi pergető pályafutásunk. Csetlettünk-botlottunk, betlit betlire halmoztunk, de azóta sok víz lefolyt a Dunán és mi is sokat tanultunk.
Az idei évben méltatlanul elhanyagoltuk a Dunát, nem mondhatom, hogy még a csapból is a Duna folyt! 🙂 De cserébe bebarangoltuk az ország más gyönyörű vizeit. Az idei első dunai horgászatunkat mondjuk nem kellett sokat várni, hagyományosan megejtettük január elsején. Viszonylag mérsékelt sikerrel! 🙂
A téli szezonban ezután más vizeken kergettük tüskéshátú barátainkat, így a következő dunai pergetésemre májusban került sor, amit egy meglepetés hallal ugrottam meg, egy nagyon szép szilvával.
Ezután viszont nagyos sokáig hűtlenek voltunk az öreg folyóhoz. A következő alkalomra egészen augusztus közepéig várnunk kellett. Mondjuk ezt a horgászatot nem akárkinek, hanem Sztahovits Péternek a magyar pergetőhorgászat ikonikus képviselőjének a társaságában ejtettük meg. Levi addig barátkozott vele a közösségi hálón, amíg meg nem hívatott minket! 🙂
Peti nem tudta, de pont oda vitt minket, ahol majdnem napra pontosan négy évvel azelőtt megejtettük az első dunai horgászatunkat. Akkor még partról, bénázva.
Ez a horgászat nem a halak miatt marad feledhetetlen. Abból nem sokat láttunk, egy Péter által akasztott szép csapóval megúsztuk a túrát.
Nyár végén viszont erőt vettem magamon és pár hajnal, illetve este a vízen talált. Azokon a hajnalokon, mikor a víz csendesen fodrozódva ballag a lábam előtt, és érzem a víz illatát, na akkor elönt a mindenki bekaphatja érzés! 🙂 Nem is tudom, hogy bírtam ki hónapokig a Duna nélkül. És a Duna nem is maradt hálátlan, néhány szép süllővel jutalmazott.
A hajnali horgászataimhoz zárójelben megjegyzem, hogy szerintem ilyenkor én vagyok az esztergomi takarítóbrigád szemében a helyi Benny Hill. Legalábbis több alkalommal vigyorogva megcsodálhatták, ahogy a csomagtartóból öltözöm át. Remélem feldobtam a napjukat. De dolgozni mégsem mehetek “halasan”! 🙂
Ahogy szép lassan ránk köszöntött az ősz – és tényleg nagyon lassan, még novemberben is nyár végi időnek örülhettünk -, egyszer-kétszer még lejutottunk az öreg folyó partjára. És nem tudom, hogy az idei év permanensen rekord alacsony vízállásának, vagy a pár éve betiltott halászat áldásos hatásának következtében, de rengeteg süllőt fogtunk.
Ellepték a parti kövezéseket a növendék süllők. Nagy süllőt nem tudtunk fogni, jellemzően 0,8 – 1,2 kg között jöttek, de ebből a méretből tényleg rengeteg. Néha beesett egy-egy picit nagyobb és egy-két óvodás is, de a jellemzőek a kiló körüli példányok voltak. A teljesség igénye nélkül:
Hogy a téli szezonban megtaláljuk e a méretesebb dunai süllőket az még a jövő zenéje, de ha meglesznek, akkor arról írni fogok Nektek, ezt megígérem! 🙂
Görbüljön!
go.fishing
